Fordította: Živojin Simić és Sima Pandurović

Dramaturg: Olivera Đorđević
Lektor: Nataša Ilić
Díszlettervező: Perovity Zoltán
Jelmeztervező: Dragica Laušević
Zeneszerző: Mezei Szilárd
Színpadi mozgás: Bicskei István
Rendezőasszisztens: Dragana Jovanović

Rendező: Urbán András

Szereposztás:
Alonzo, Nápoly királya RISTO BUKVIĆ
Sebastian, a fivére MLADEN MILOJKOVIĆ m.v.
Prospero, Milánó törvényes hercege ALEKSANDAR MIHAILOVIĆ
Antonio, a fivére, Milánó bitorló hercege DRAGIŠA VELJKOVIČ
Ferdinánd, nápolyi királyfi MILOŠ ANĐELKOVIĆ m.v.
Goncalo, jóravaló öreg tanácsos MIROSLAV ĐORĐEVIĆ
Adrián, nápolyi nemes STEFAN MLADENOVIĆ m.v.
Kalibán, vad és formátlan rabszolga DEJAN CICMILOVIĆ
Trinkulo, bolond ALEKSANDAR KRSTIĆ
Stefano, részeg komornyik MIROLJUB NEDOVIĆ
Hajóskapitány PETAR ANTIĆ
Miranda, Prospero lánya BORJANKA LJUMOVIĆ
Ariel, légi szellem ALEKSANDAR MARINKOVIĆ
Szellemek SANJA KRSTOVIĆ, SNEŽANA, PETROVIĆ, IVANA NEDOVIĆ, VESNA, STANKOVIĆ, JASMINKA HODŽIĆ, MAJA VUKOJEVIĆ- VETKOVIĆ, KATARINA ARSIĆ m.v., NAĐA NEDOVIĆ m.v.

Az előadás fotóalbuma a Pécsi Harmadik Színház honlapján...

Kritikák:
„Érdekes és szokatlan szezont ígér a Niš-i Népszínház idei első előadása William Shakespeare: A vihar-ja Urbán András rendezésében. Urbán – színházi kutató-újító hírnevével összhangban – a shakespearei dráma saját verzióját alkotta meg. A dramaturg Olivera Đorđević segítségével lerövidítette a szöveget és megváltoztatta a darab egy szálon futtatott cselekményét; beillesztett nyolc női szellemet – akik az eredeti szövegben csak megemlítődnek, itt azonban csábító és szorgalmas kórusként vidámságot és erotikát visznek az előadásba – s a hangsúlyt a koreográfus Bicskei István színpadi jeleneteire helyezte. Az eredmény egy modern, vonzó, relatíve gyors tempójú előadás az elidegenedésre és a manipulációra hangolva. A Prospero-t körülvevő emberek-lények itt agymosás áldozatai, szigete pedig börtön. A színészekkel irigylésre méltóan fegyelmezett, megszentelt, együttes játékot valósított meg Urbán András és Bicskei István. Ez egyáltalán nem volt könnyű feladat, mert a rendezői követelmények és a jelenetváltozások a Niš-i Népszínház eddigi előadásaitól jelentősen eltértek.“ „A vihar – a színpadra alkalmazás tekintetében – egyike a legnehezebb Shakespeare drámáknak a benne rejlő megfoghatatlan csodák, a sokjelentésű költőiség, a történelem, a mítosz, a mese többrétű átváltozása, illetve - ahogy Jan Kot írja –, a belső széthullás miatt, mely mindvégig megmarad. A rendező Urbán András a szöveghez leegyszerűsített nyitottsággal nyúlt, koherens, művészileg jól körülhatárolható előadás-feltételeket teremtve, amely jelentős elmozdulást jelent a niši színház repertoárjában, de alkalmasint jelenti a halott dél-szerbiai színházi élet újjáélesztését is. A nisi együttes színészei korrektül kivitelezik a hatarozottan átgondolt rendezői elképzelést, egy majdhogynem díszlettelen közegben. A végtelenségig leegyszerűsített, az Erzsébet-kor színházi szellemiségét megidéző látványterv pontosan jeleníti meg a történeti folyamatok univerzális jelentését, a metaforákkal átitatottságot, a történelem ismétlődésének keserű igazságait, az örökké tartó hatalmi harcot, a száműzetés és hatalombirtoklás kikerülhetetlen köreit. Az előadásba szervesen illeszkedik a lelkek csapata, egyfajta nyolc asszonyból álló kórus, akik változatos földöntúli hangokkal, sikolyokkal, sóhajokkal kommentálják az eseményeket. A kórus amellett, hogy izgalmas jelensége az előadás látványvilágának (elmélyíti a feszültséget és az érzelmeket), elsősorban a játék rituális, irracionális és mítikus aspektusát adja, úgy működik, mint valamiféle metafizikus intés, fenyegetés, lelkiismeret, büntetés. Ez a módszer hatásos eszköz A vihar kétsíkú történéseinek, a kikerülhetetlen valóság mítikus meditációjának megjelenítésére, a hibák újraértelmezésére – hogy esetleg minden kezdődhetne újra, megtisztítva a világot az iszonyatos korrumpáltságtól.
Az előadás hódol a varázslatnak és a bájnak Ariel különcségeinek bemutatásában, a gyöngédségnek Ferdinánd és Miranda, valamint Prospero és Miranda kapcsolatának megrajzolásában, de hódol egy sor finom, költői, látványos koreográfiának, ideálisan ihletett megoldásoknak (Bicskei István jelenetei). A rab Ferdinándot pl. áruházi bevásárlókocsiban mozgatják, mely elgondolkodtató döntés azt sugallja, hogy az ember áruvá vált, elértéktelenedett és nyomorult lény, csak eszköze az individuális, végtelenül önző érdekeknek. Néhány jelenetben Prospero hangszórón keresztül értekezik a szereplőkkel, láthatatlanul, amelyet felfoghatunk úgy is, mint mindenhatóságának kifejeződését: ő mindenhol jelen van, mint valamiféle orwelli Nagy Testvér. S értelmezhető ez úgy is, mint az ideák bemutatása a történelem kerekén, mint romlott történelmi játszmák az ismétlődő ciklusok rabsága. A jövő, úgy tűnik, csak a tragikus múltbéli lim-lomok ismétlése, a kiirthatatlan emberi önzőség terméke. Urbán megfogalmazásában különös hangsúlyt kap a két rabszolga feladatköre, a pajkos, derűs és szimpatikusan gyermekded Arielé és az állati, torz Kalibáné, valamint a Prospero-hoz fűződő viszonyuk, mely kérdéskörébe emeli a természet és a civilizáció harcát. A vad Kalibán megtaníttatott az emberi beszédre, azaz a gyarmatosítók és bitorlók beszédére. Prospero elhagyott szigete egy csodaszép új világ imaginárius utópiájának mítikus terepe. De az ártatlanság helyett egy ironikusan fals új világot látunk, rengeteg eltorzult álmot és megtépázott lehetőséget egy új kezdethez, a régi világ hibáinak és gonosztetteinek újraismétlődését. Vég nélkül...“
(Ana Tasić)

Az előadás meghívást kapott az Első Smederevo-i Várfesztiválra, ahol Urbán András a zsűri egyhangú döntése alapján megkapta a legjobb rendezésért járó díjat. A rendező Shakespeare drámáját sajátságos módon, aprólékos műgonddal alkotta meg és a következetesen végigvitt színházi átirat átütő színpadi mesét teremtett, kihegyezve az emberélet ellentmondásaira. Leleményességével, mely színpadi varázslatot teremtett, új lehetőségeket nyitott a szmederevói vár, mint színházi játszótér tekintetében.